A „Melléjük szegődöm”, idősek pasztorációját segítő országos képzés elvégzése után egyértelmű volt számomra, hogy ott a helyem az időskor témáját megcélzó 29. Családkongresszuson.
Bevallom, hogy most nem elsősorban az előadások vonzottak, inkább a remélt találkozások, beszélgetések és együtt gondolkozások lehetősége keltette fel az érdeklődésemet.
Család témájú programon családi körben szerettem volna részt venni, mint régen. Igen ám, de a felnőtt gyerekeim már a saját családjukkal élik az életüket, még csak távolról érintik őket az időskor kérdései. Mivel az „üres fészket” már nem kell őrizni, ezért a férjem szívesen vállalkozott, hogy elkísér engem Máriabesnyőre. Csakhogy én nem kísérőre, hanem társra vágytam, ugyanakkor attól is tartottam, hogy esetleg páros magányba vonulunk, vagy ha csak nekem lesznek ott ismerőseim a képzésről, akkor ő érzi magát kirekesztettnek. Tévedtem. Már az utazáskor sikerült társakat, velük pedig közös témákat találnia.
A nyitó koncert a Benyus család előadásában lenyűgözött bennünket. Megérkeztünk. Az előadások nekünk, rólunk, a családunkról szóltak, saját élményeinket elevenítettük fel. Többször néztünk egymásra, hogy igen, az elénk tárt helyzeteket saját bőrünkön tapasztaltuk, de nem gondoltuk tovább, „csak” átéltük. Az előadók személyes példái, szakértői megközelítései segítettek a felidézett emlékeket egy másik szemüvegen keresztül látni. Volt, hogy az önvizsgálatunkhoz olyan „mikroszkópot” kaptunk, amely az aprónak tűnő családi történések szépségét elevenítette fel.
Már nem éltem meg sértőnek a „vénasszonyok nyara” kifejezést. A sok-sok idős nő és férfi társaságában megláttam az ősz gyönyörű színeit nemcsak a természetben, hanem az ő mosolyukban, könnyeikben, csendjeikben. A fiatalok temperamentuma volt, amikor lendületet adott nekem is, máskor pedig azt a biztonságot és reményt, hogy van, aki tovább fogja vinni mindazt, amit mi öregek elkezdtünk.
Érdekes volt magunkra úgy tekinteni, hogy egyszerre élhettük meg a fiatalságunkat, ha az idős szüleinkre, rokonainkra és barátainkra gondoltunk, és öregedésünket, ha a gyerekeink, unokáink kerültek lelki szemeink elé a program során.
Valóban olyan volt ez a néhány nap, mintha egy csodaszép kertben sétáltunk volna az őszi napsütésben, és a levelek pompázatos színeiben gyönyörködve felfedeztük, hogy ott a kosarakban, ládákban a már összegyűjtött termés. Megláttuk az időskor gyümölcseit és lehetőségeit. Az élethosszig való tanulást már nem tekinthetjük csupán szép szólamnak, hiszen a saját szemünkkel láthattuk és hallhattuk a bizonyságtételekből, hogy létező valóság.
Az pedig rajtunk múlik, hogy ezekkel a megélt élményekkel mit kezdünk, merjük-e megmutatni, tovább ajándékozni mindazt, amit felfedeztünk, a mély meghitt beszélgetések során megéltünk, a tabudöntögető életvégi kérdéseken elgondolkodtunk.
Biztatást kaptam arra, hogy merjek kérdezni, segítséget kérni, tapasztalataim megosztását felajánlani, és Barsi Balázs után szabadon: egyre jobban lenni, a gyerekkori énemmel találkozni, ugyanakkor lelkiismeret-furdalás nélkül pihenni. Úgy, ahogy ebben a néhány napban Máriabesnyőn ezt a Családkongresszuson megtehettem. Hála mindazoknak, akik ezt lehetővé tették.
Gáborné Puskás Julianna időspasztorációt segítő mentor
A Magyar Kurir cikke itt olvasható a 29. Családkongresszusról.